A kutyák sokkal többre képesek, mint gondolnánk
Ismeretes, hogy a mai házi kutya – a német dogtól kezdve a csivaváig – egyetlen közös ősre tekinthet vissza: a farkasra. A farkas volt az az állat, amely – egy, részleteiben még csak sejtett folyamat során – az emberhez csatlakozott, a közelében maradt, és közvetlen kapcsolatot alakított ki vele.
A kutya nem életképes a falkája nélkül, bele van kódolva, hogy a falkát, főleg annak főnökét nem fordíthatja maga ellen, így bármit elvisel a gazditól, a kertbe kizárást vagy akár durvábbakat is, extrém esetben akár az éheztetést és a fizikai bántalmazást, és mindezektől függetlenül ugyanúgy hízeleg neki, és keresi a társaságát, ahol csak tudja, de közben boldogtalan. És mivel mi, emberek, nagyobbak, erősebbek, és okosabbak vagyunk, sok eszköz áll rendelkezésünkre a kutya megrendszabályozására (kerítés, ki-bezárás, büntetés, ugatásgátló elektronikus eszközök, stb.) és ezeknek a segítségével könnyedén ignorálni lehet a kutya elégedetlenségét.
De miért tennénk ilyet egy olyan lénnyel, aki nem vétett ellenünk semmit? A kutya legeslegelső sorban szociális lény, érzelmi-fizikai túlélése érdekében falkájára van utalva. A folyamatosan kertbe kizárt, a lakásból állandóan kitiltott kutya ugyanúgy szenvedhet, és ugyanúgy megörülhet, mintha egy embert ítélnének állandó magánzárkára, embertársai nélküli kapcsolatra. A kerti kutya tehát az olyan kutya, aki nem tölthet napi szinten órákban mérhető időt a “közös odúban” (lakásban), nem vehet részt aktívan a “falka” (család) mindennapi életében, éjszakánként nem alhat a “falkájával” egy légtérben.
Miután ezt leírtuk, jöjjenek a kivételek. Milyen kutyákat kellene (nagyrészt vagy majdnem folyamatosan) kertben tartani, miért, és velük kapcsolatban mire számíthatunk?
Az első csoport, nyilván, a nagy, területőrző fajták, mint például a kuvasz, a komondor, a moszkvai őrkutya, a tibeti masztiff, meg a többiek. Ők általában éjszaka aktívak, olyankor folyamatosan a területet (akár nagy területet, több hektárt is) skubizzák egy olyan pontról, ahonnan belátnak lehetőleg mindent, vagy esetleg járőröznek a területükön. Nekik ez az életük, erre válogatták őket sok-sok nemzedéken át, és nem éreznék jól magukat éjszakánként a lakásban. Napközben esetleg elszunyálnak, de ez se fontos, ők nem ölebek. Kanapé nem kell nekik, a gazdi társasága viszont nagyon is, szükségük van a mindennapi kapcsolatra, különben elvadulnak. Aki ilyen kutyát vesz magához, mert esetleg olyan helyen lakik, vagy olyasmit tárol a telkén, hogy kell a területőrző kutya, az számítson arra, hogy bizony esőben-hóban-sárban is napi egy-két órát el kell töltenie a kedvencével, játszani, beszélgetni vele, simogatni, kapcsolatot építeni, ha nem akarja egy szép napon a saját nadrágszárán megtapasztalni, hogy mennyire fogós a kutyája.
A második csoport a szánhúzók, számukra szenvedés az a hőmérséklet, amiben mi szeretünk – főleg telente, a lakásainkban – létezni. Biztosan sokan látták már, akár filmeken is, hogy a husky vagy a malamut legszívesebben behavaztatja magát a kertben, úgy alszik kint, a mínuszokban, és imádja. Persze kell neki egy kutyaház, de odakint. Szerepe szerint ő sem elsősorban emberhez kötődő, ő a kutyafalkában szeret legjobban létezni, neki az az ideális tartási körülmény, ha legalább két-három szánhúzó van a háztartásban, mind kint van tartva, és intenzív munkára használják őket.
Hosszútávfutók és extrém kerékpárosok örömei ezek a kutyák, nem zavarja őket a sok kilométeres monoton futás,sőt: ez a boldogságuk, nem unják, mennek, mennek, és mennek. Ez a gond is velük, hogy ha ilyen kutyájuk van, akkor mindig menni kell. Hosszútávfutás, extrém kerékpározás, vagy pláne gyakorlókocsi-szánhúzás, hetente legalább két-háromszor, amire szükségük van, hogy jó legyen nekik. Akinek ilyen az életmódja, remek társra talál bennük. (Az egyetlen szánhúzó, amelyik nem így él a legszívesebben, az a szibériai szamojéd. Neki mindig négy feladata volt: rénszarvasokat terelt, vadászatban segített, szánt húzott, és éjszakánként a sátrakban melegítőpárnaként funkcionált a zord időjárásban, ezért is van, hogy keresi és szereti a gazdik testi közelségét, és nincs benne semmilyen agresszió, azt gondosan kitenyésztették belőle, ezért nem is alkalmas területvédésre sem.)
Egy eszkimó monda szerint Isten egy nap megharagudott az emberekre és állatokra, akik addig mindannyian együtt éltek, de folyton veszekedtek, és megparancsolta nekik, álljanak fel két sorba: egyikbe az emberek, másikba az állatok. Mikor felállt a két sor, Isten lesújtott a földre és egyre táguló szakadék nyílt emberek és állatok között. De még mielőtt túl nagyra nyílt volna az a szakadék, a farkas, egyedül a többi állatfaj közül az utolsó pillanatban átugrott az ember oldalára, és ott is maradt örökre.
Vajon milyen közös vonásokat szimbolizál az eszkimók példabeszéde? A magyarázat a két faj – ember és farkas – közötti bizonyos pontokon tetten érhető hasonlóságban rejlik. Mind a két faj családokba/falkákba tömörül a túlélés érdekében, csapatban/falkában vadásznak, amelynek során nagy távolságokat tesznek meg, és a vadászat hatékonyságát feladatmegosztással növelik. Mind a két fajnak állandó lakhelye van az utódnevelés céljára, mind a két faj bizonyos – legfittebb – egyedei szaporodnak, bizonyos egyedei nem, de a nem szaporodó egyedek is a család/falka részei maradnak, kiveszik a részüket a közös élelem megszerzéséből, illetve az utódgondozásból. Ehhez járul még a farkas két fontos tulajdonsága: egyrészt képes az elejtett zsákmány azon részeit is táplálékként felhasználni, amit az ember nem tud, vagy nem akar (belsőségeket, ínakat, csontokat), másrészt gyorsabban tud futni az embernél, jobban beéri a vadat. Az ember cserébe tüzet tud gyújtani, ami melegít, csodás, meleg, kényelmes “odúkat” épít, és meg tudja gyógyítani a sérüléseket. Nyilvánvaló hát: a „kökorszaki” ember és a farkas nemcsak könnyen megértették egymást, egymás motivációit, hanem egymásnak kölcsönösen hasznot is tudtak hajtani. Nem csoda, hogy társak lettek.
Aztán eltelt körülbelül negyvenezer év. Az ember egyre többféle munkára be tudta tanítani a farkas egyre távolibb leszármazottait: kihasználva a farkas territoriális (területvédő) magatartását az ember a házait őriztette a kutyával. A farkas vadászösztöne vadászkutyák formájában segítette az ember táplálékhoz jutását, később a vadászati hobbiját. A juhásznak is kapóra jött, hogy a farkas nem szereti, ha a „falkája” túlságosan szétszóródik, hajlamos összeterelni a nyáj egyes tagjait.
Minél több idő telt el, és minél inkább rájöttek az emberek, hogy mi mindenre lehet megtanítani a kutyát, annál több feladat jutott nekik. Mára a területőrzésen, a vadászaton, és a terelésen kívül – a teljesség igénye nélkül – határőrizetben vesznek részt, szánt húznak, terhet cipelnek, embereket mentenek lavina alól, bűnözőket azonosítanak szag alapján vagy kapnak el menekülés közben, drogokat/csempészárukat/készpénzt/hullákat keresnek, vakvezetők, kerekesszékesek, cukrosok, epilepsziások segítői lettek, illetve manapság a legnagyobb részük egyszerűen csak családi kutyaként “keresi a mindennapi betevő falatját”, mert az ember a farkasnak azt a tulajdonságát is ki tudta használni, hogy az, mint ragadozó, legszívesebben egy meleg sarokban henyél, és maga elé téteti azt a kaját, aminek a megszerzése a vadonban rengeteg rizikóval járna és sok-sok energiába kerülne. És mivel a farkas ezen felül szereti a szoros emberi közelséget és a simogatást, ami az embernek is elemi igénye, hát súlyos pénzeket fizetünk ki és átalakítjuk az életünket azért, hogy legyen kivel társalogni és legyen ki elé odarakni a napi kaját. Ezért akár parazitának is mondhatnánk a családi kutyát, ha nem lenne ránk annyi, jól dokumentált, kedvező hatással a kedvencünk.
A kutya származásából következnek azok a dolgok is, amire szüksége van a velünk való kapcsolattartás során: arra, hogy szorosan együtt éljünk vele, helyettesítsük számára a farkasfalkát, annak minden lényeges vonásával. A legfontosabb a “közös odú”, vagyis a lakásunk, a kertünk, ahol együtt lakik a “falkával”, azaz a családdal, szoros kapcsolatban, többnyire állandó interakcióban. A kutya legeslegelső sorban szociális lény, vagyis minél közelebb van az emberhez, minél több dolgot csinálnak közösen, annál boldogabb, kiegyensúlyozottabb, illetve problémamentesebb és kellemesebb “falkatag” lesz belőle. Szeret figyelni, és mindig érdekli, hogy a többiek mit csinálnak, ha lehet, részt is vesz mindenben. Be kell vonni őt a mindennapi életébe, mint egy kisgyereket: együtt reggelizünk, takarítunk, játszunk, olvasunk.
Kell még a közös “vadászat”, vagyis a séta. Ez az egyik legkellemesebb eredménye a kutyatartásnak. Minimum két jó hatása van: egyrészt akkor is kimegyünk a lakásból és mozgunk a szabad levegőn, ha a kutya nélkül az orrunkat se dugnánk ki. (És az esetek többségében megállapítjuk, hogy kívülről nem is olyan ronda az idő, mint amilyennek belülről látszott.) Másrészt robbanásszerűen kibővül az ismeretségünk a kutyabarátok körében.
A fenti két pontból következik, hogy az ami nem kell feltétlenül a kutyának, vagy csak viszonylag kevés fajtának – az a kert. A kedvencünk a lakásban is tökéletesen boldog, ha elegendő ‘vadászkörút” van az életében. Normál társasági kutyának – tehát nem hiperaktívnak –, akit a lakásban tartanak, felnőtt korában napi három sétára van szüksége (kétszer egy 15 perces köröcskére, egyszer pedig egy egyórás nagyobb körre). Ennyi a minimum, ha ez több, akkor remek. Ha napközben, míg a “falka” többi tagja dolgozik, iskolába jár, a kertben van a kutya, akkor a 15 perces körök kiesnek, mint kötelezők, marad a napi egyórás séta, utána pedig együtt lehetünk az “odúban” a “falkával”, éjszaka pedig alszunk, egymás közelségében.
Az ember-kutya harmonikus kapcsolatához nyilván kell még táplálék, meg állatorvosi ellátás, de ezek nem igényelnek különösebb szervezést, vagy az életmód komolyabb átalakítását.
Felhasznált irodalom:
Kutyakötelesség. Útmutató a felelős kutyatartás jogszabályi előírásaihoz. Kiadó: Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (NÉBIH). ISBN 978-963-89968-9-3. 2., javított kiadás. Budapest, 2020.
NE TARTS KERTI KUTYÁT! 2020. 02. 20.
(Csillag-Mihalina Beáta Marianna)
kurátor
Folytatjuk!
